IV. Fejezet ~ Last day

Sziasztok ! Elnézést szeretnénk kérni a sok késésért, de sajnos nem fért be a szabadidőnkbe egy rész megírása. Na de nem szabadkozom tovább, meghoztam az új fejezetet ! :) Nagyon cukik vagytok, mert 10 kommenttel gazdagodtunk !!! Nem is tudjátok, hogy milyen sokat jelent nekünk ! :) ♥  Ééés a blogunk megkapta az ELSŐ DÍJÁT, amit nagyon nagyon köszönünk Little Zsoonak ! :) ♥ [ a díjat MAJD megtalálhatjátok a 'Díjak' menüpontban, csak egyenlőre szerkesztés alatt áll ] pusz, Anna~

Péntek. Ma megyek utoljára suliba, mármint Magyarországon. Hát, úgy tűnik ez a nap is eljött. Félig jó-, félig rosszkedvűen keltem ki az ágyból s vettem a fürdőszoba felé az irányt. Gondolataimba merülve mostam a fogam, majd gyomrom hangos korgására rájöttem, hogy még nem is reggeliztem. Akkor minek mostam fogat ?! Na mindegy, kissé szétszórt vagyok. Visszacsoszogtam a szobámba, kiválasztottam a ruhám és felöltöztem. Szeptember van, nincs túl hideg, ezért egy fekete alapon krém színű pöttyös ujjatlant, egy laza, szintén krémszínű melegítő felsőt vettem fel, egy fekete, természetesen szűkszárú farmerral. Még egy utolsó pillantàst vetettem magamra a tükörben, aztán a táskámat vállamra kapva lerohantam a lépcsőn, mivel észrevettem, hogy igen csak késésben vagyok. Ha ez mèg nem lett volna elég, had jegyezzem meg, hogyha én szaladgálok, annak sosincs jó vége. Ez most sem volt másképp, a lépcsőfordulóban sikerült elcsúsznom és pofára esnem. Na jól indul ez areggel is - gondoltam, könyökömet masszírozva.

-Rozikám, jól vagy ? - hallottam mama aggódó hangját.
-Kutya bajom! - kiabáltam vissza, mert jó édes anyám a konyhában tartózkodott, és tudom, hogyha nem ordítok, akkor még kábé nyolcszor visszakérdez, hogy "Tessék ?" , " Hogy mondtad ?" , "Nem hallom !" , aztán végül megértené, mikor már én is a konyhában vagyok. Lassan levánszorogtam és az étkezőbe mentem, hogy megtömjem üresen kongó, szerencsétlen gyomromat. A reggelim elfogyasztása után ( műzli ) rásandítottam az órára. 7:52. Ne már ! Újabb késés, bár ha jobban belegondolok, ez az uccsó napom, nincs mit veszítenem. Huncut vigyorral az arcomon, ráérősen léptem ki a bejárati ajtón egy hangos "Elmentem suliba, majd jövök ! Sziasztok !" kíséretében. Egyből megcsapott a tipikus 'Budapest szag', ami számomra a szmog és a ligeti fák illatának keveréke. Vajon Floridában is ilyen a levegő ? Á, tuti, hogy nem. Biztos vagyok benne, hogy ott teljesen tiszta e légnemű anyag. Hmm, milyen költői vagyok. Ilyen és hasonló, hasznos gondolatokkal a fejemben battyogtam a járdán. Iskolám elé érve, megálltam, s felnéztem az épületre. Meg kell mondjam, nem most épült, elég régi, nem is valami szép, szóval valószínüleg hamar feledésbe merül, pláne, hogy körülbelül egy hétre boldogítottam itt a tanárokat. Beléptem, felmentem a lépcsőn, és megpillantottam a hosszú, de tényleg nagyon hosszú folyosót, ahol szekrények sora húzódott végig. Megkerestem a sajátomat, kinyitottam és kutakodni kezdtem benne. A záram mindigis nyikorogva nyílt ki, ami most a síri csendben még zajosabbnak tűnt. Megtaláltam az angol felszerelésem és az osztályunk felé vettem az irányt. Nagyot sóhajtva benyitottam, majd elnézést kértem és levágtam magam Lola mellé.
-Hol voltál ? - kérdezte suttogva, a szokásos ezer wattos mosolyával barátnőm.
-Kicsit elaludtam. - foglaltam össze röviden reggelemet. Pechemre ezt kicsit hangosabban sikerült mondanom, mire a brit származású tanárom egy "Ms. Adaz!" után hadarva, angolul magyarázni kezdett nekem, hogy nem elég, hogy elkések az órájáról, még szemtelen módon beszélgetek is, ezzel zavarva a többi diáktársam figyelmét. 'Diáktársaim'- ahogy a figyelemre méltó tanárnő fogalmazott - ezt visszafojtott vigyorral figyelték, én pedig unottan, könyökömre támaszkodva hallgattam, hogyan oszt ki. Be kell valljam, van némi 'rutinom' az ilyesmiben, valahogy sosem tartoztam a jó/minta diákok közé. Eddigi oktatóim leginkább a "pofátlan kölke" vagy esetleg "mihaszna kölyök" jelzőkkel illetek.
Mrs. Huds teacher bő 5 perc után fejezte be a szövegelést és folytatta volna az órát, ha akkor meg nem szólalt volna a csengő. Szegény, azért kezdtem megsajnàlni szerencsétlen tanárnőt, ezért bocsánatot kértem tőle. Mindig is lelkiismeretes gyerek voltam, és erre büszke is vagyok.
A többi tanóra is hasonló unalomban telt, de csak vége lett a napnak még ha nagyon lassan is.
-Hé, Rozi, gyere csináljunk egy képet ! - ugrándozott Lola, mire én fájdalmas fejjel néztem rá. - Naa ! Légyszii ! - fogta könyörgőre.
-Na jó..- adtam meg magam. Lola Saci kezébe nyomta a telóját, és engem átkarolva pózolt. Én is hasonlóan cselekedtem, már a fotó el is kèszült. Legjobbbarátnőm gyorsan csekkolta, s mielőtt 2-őt pisloghattam volna, feltette instagramra. Hazaindultunk ( Lola átjött ) , nem vesződtem az osztálytársaim elbúcsúzásával, nem hiszem, hogy annyira meghatja őket, hogy elköltözünk, de hát könyörgöm, alig egy hete ismerem őket. Van akinek még csak a nevét sem tudom ! Szóval köszönés nélkül elsiettünk.

A délután jól telt, így tudnám összefoglalni : hülyeség és egészségtelen kaja minden mennyiségben plusz egy Adam Sandler vígjáték. Drága barátnőm a vacsora végeztével, furcsa kérdéssel lepett meg:
-Ugye nem felejtessz el ? - szomorúan mosolygott. Mégis hogy juthat ilyen az eszébe ?! Elfelejteni őt ?
-Lola ! Ugye ezt te sem gondoltad komolyan ... ? - kérdeztem. Költői kérdésnek szántam, de Lo már rá is vágta a választ :
-De, Rozi, a legnagyobb mértékben. Tudod miért ? - nézett rám komolyan. Bólintottam, bár úgyis folytatta volna mondadóját, ha nem reagálok. - Mert az Isten szerelmére, Ádáz Rozina Viktória, Floridába költözöl ! A világ egyik legcsúcsabb helyére mész, mi meg itt maradunk a rohadt kicsi Magyarországon, amiről fél Amerika még csak nem is hallott ! Új barátaid lesznek, akik a híres Egyesült Államokban - megeresztett egy gúnyos mosolyt, a hangja is olyan volt. - élnek és egyenrangúak veled, és én ? Én itt fogok rohadni életem végéig ! Félek, hogy csak egy senki leszek a szemedben...- horgasztotta le a fejét és kigördült az első könny csepp is. Láttam, hogy nem mérges rám, csak a félelmét próbálta eltitkolni, úgy, hogy dühében fojtja azt. Eléggé ismertem már és ő is nagyon jól tudta, hogy átlátok rajta. Elé léptem és jó szorosan megöleltem, ő pedig a fejét a vállamra hajtva szipogott.
-Kovács Lola Jázmin...olyan hülye vagy ! Sosem felejtelek el, erre megesküszöm neked. - mondtam mosolyogva, mire végre rámemelte tekintetét. Halványan mosolyra húzta ő is a száját :
- LB eskü ? - kérdezte szemembe nézve.
-LB eskü. - bólintottam. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán teljesen egyszerre kitört belőlünk a nevetés. Ezt az "LB esküt" oviban találtuk ki,ez volt , amivel minden igéretet megerősítettünk, és olyan 'szent és sérthetetlen' -nek számított. Még hosszú percekig hahotáztunk, míg végre sikerült abbahagyni.

                                                               * * * * * * *
Miután Lola elment, fáradtan zuhantam az ágyamba, és megállás nélkül kattogott az agyam mindenféle abszolut értelmetlen dolgon, például: 'miért kutya a kutya ?!' stb..Szinte hallottam, hogy 'katt, katt, katt' . Na jó, csak hülyülök, nem hallottam semmit a jó egy adta világon. Addig gondolkoztam, míg sikerült leragadni a szemeimnek, s az álom el is ragadott.
'-Sziasztok- köszönök zavart mosollyal az arcomon. Senkisem köszön vissza, mindenki csak nevet. Rajtam nevetnek ?! Mi ilyan nevetséges. - Hé miért röhögtök ?! - kérdezem zavarosan. Senki se felel. Ezeknek az illem nyelve kínai ?! Az amerikaiak valóban ilyen neveletlenek ?! Uhh, most olyan voltam, mint a tanárok, mikor visszabeszélek.Te jó ég ! Ez már beteges ! Mi történik velem ? Ezek meg mit röhögnek még mindig ?! Teljesen megbolondultam. Segítség !! Hahó, valaki ! Hirtelen megragadja mindkét karomat valaki és hátraránt a  egy szobába. Az ajtó lassan rámzárul, engem pedig teljesen elnyel a sötétség...'
Gyorsan, lihegve felültem az ágyamon és nagy levegőket vettem. Huhh, nyugi, ez csak egy álom volt. Ránéztem a digitális órámra, amely 00:00 mutatott.  Felcsillant a szemem. Most kívánhatnék. Mármint, nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de hát egyszer élünk. ( manapság csak Y.O.L.O. ) Összeszorítottam a szemeimet, és suttogni kezdtem :
-Azt kívánom...